Nem félek a saját vágyaimtól

Tudom, hogy nem kell elnézést kérnem, nem kell felmentés, igazolás. Ezt akarom. Ezt meg nem akarom. Negyven fölött már egészen más az érdekérvényesítő képességem, mint húszévesen volt. Ma már meg tudom különböztetni saját autentikus vágyaimat más belső hangjaimtól: hogy ezt most valójában a férjem kívánja, a szeretőmnek akarok tetszeni, vagy épp még mindig az apámnak akarok-e megfelelni. De mindez negyven felett valójában egyre kevéssé is érdekel.

Még akkor is, ha a vágyaim épp tökéletesen szalonképtelenek, lehetetlenek, egyáltalán nem komformak, és legkevésbé sem illenek egy negyvenes nőhöz. Kurvára jólesik elpirulni, randi előtt izgulni, vágyni, várni, akarni. Negyvenéves csitrinek lenni. Mert pontosan tudom, hogy mekkora nagy tenger az én tengerem, ezerféle hullámmal, mozgással, változással. És tudom, egyre jobban ismerem e hullámok természetét. Ezért sem kell megijednem a vágyaim kiszámíthatatlanságától.

Nem rettent már el, ha a vágyam ugyan reggel még meleg, de estére már nyoma sincs. Ha napokig, hónapokig hol csillapíthatatlan, kínzó, hol izgató, izgalmas. Hol illékony, hol félékeny. Hol múlékony. Hol van, hol meg nincs.